Szenvedélymesék

A Belvárban egészség napot szervezett az Esély Szabadidő Klub. 14 állomáson gyűjtötték a gyerekek beváltandó pontjaikat, melyet gyümölcslére, teljes kiőrlésű pogácsára cserélhettek. 

Az Élményszínházunk három osztállyal találkozott a nap folyamán, három közösséggel, három előadással, melyben közösen játszottunk színházat a fiatalok egészséges szenvedélyeikről szóló történeteikkel.

A hatodikosok kíváncsisága, majd lelkesedése, mesemondó hajlandósága megindító volt. Mint Holle anyó jószívű szolgálójából az arany, úgy gurult belőlük a történet az életükből. Meséltek a barátság megtartó erejéről,  a biztonságról és ebben a bizalomban megmutatták félelmüket is.

A hetedikesek visszafogottsága nehezen nyikorgó ajtónak tűnt, végül előkukuicskált az úszás szenvedélye,  a csapathoz tartozás és az egyéni belső harc az idő legyőzésével.

A nyolcadikosok és nevelőjük története érintett meg engem a legjobban. A bizalom és becsapottság érzéseit szedtük darabjaira és néztük meg különböző aspektusból. A hatalom és a kiszolgáltatottság, a felajánlás és a megvonás csapdájában kerestük az igazgyöngyöt a kagylóban. Köszönjük a bizalmat!

Játszók: Knyihár Ildikó 12.o., Tuna Jázmin Ajámdék 7. o., Szajkó Kinga 11.o., Tobai László 11.o., Kolarovszki Tímea, csoportvezető, Hajdu Nóri 7.o., Sallai Tamás 9.o.
Játékmester : Novák Magdolna, csoportvezető

Mesével mondom el, hogy szeretlek

Tűz! Tűz! JajJajjjj! Csssssssss! Reccs! ÁÁÁÁÁlom! Titok. Nyíííhahaa! Ösvényen, Törpe. Palotában Levél. Szeretünk!

Hetente találkozunk azokkal a diákokkal, akik az Élményszínház kortárssegítői, vagy azok lesznek. A mai napon a kórus technika előkészítéseként  mesét írtunk közösen. Heten, egymáshoz fűzve emlékeinket, félelmeinket és vágyainkat görgettük a történetet. Majd körönként újra és újra szűkebbre fogalmazva,   ki-ki kibújtatta a lényeget, mint babszemből az égigérő paszujt.

Az égig érő paszuj (Mesében élő lélek - Sorsfonó Társulat, 2015.03.11.)

Közben a tűzoltóautók szirénázva dübörögtek el az ablak előtt. Ahogy kint, úgy bent. De a meséknek mindig jó vége van.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi város, ahol hatalmas tűz ütött ki egy társasházban. Az egyik házban, ahol egy özvegy édesanya két gyermekével élt, nagy baj történt. Mind a hárman füstmérgezésben meghaltak.  A gyerekek nagyon jó testvérek voltak, ezzel is segíteni próbáltak édesanyjuknak. De volt egy nagy titkuk, amit nem mertek elmondani édesanyjuknak. Amikor a tűzoltók megérkeztek, akkor terjedt át a pajtára a tűz és a háromtagú családot elrekesztette a külvilágtól a leszakadt pajtaajtó. Ekkor, saját sikoltó hangjára, álmából verejtékezve ébredt  az anya.

T. Winkler Attila: Mesék városa

Eszébe jutott, hogy van egy titkos ládika, amit most elővett a rejtekéből. A ládikában egy szelence, amiben egy marék parázs szikrázott még. Azt kezébe vette és lement a pajtába, ahol egyetlen szerencsétlen gebéjük hevert a sarokban, és megetette vele a parazsat, hogy az nyomban tüzes paripává változott. A paripa elindult a sűrű sötét erdőbe, és egy ösvényre lelt, ami egy palotához vezetett. Ekkor megjelent előtte egy törpe, aki kinyitotta a palota ajtaját, hogy az bemehessen. A palotában az édesanya elolvasta a gyermekei titkos levelét, amiben azt írták, hogy nem baj, ha újból szerelmes lesz, megengedik neki, hogy új férjet hozzon a házhoz.

Másnap a Sorsfonó Társulat előadásán Koszecz Sándor történeteit hallgattam és lehettem szereplője életmeséinek. A szálak összefonódnak. A mese az alap. A ház alapja, ahol a mesemondó mama keze munkáját, és életét őrzik a falak azóta is. Ifjak és Ősök, Szülők és Fiak, kik mesén nőttünk fel, egy nyelvet beszélünk, még ha néha nem is értjük, de érezni érezzük egymást.