Elkezdjük. Köszönik, hogy elfogadtuk. A végén banán.
- Már nem jöttünk hiába – jegyzem meg magamnak, miközben az ország legfiatalabb játékmestere a bevezető szöveget mondja. Kard, pajzs, címer.., sok minden eszünkbe juthat róla… - Naná, - folytatom magammal a magasröptű beszélgetést- leginkább az, hogy egy címeres ökör vagyok, amiért ebbe beleugrottam – nézek végig a sok gyanakvó szempáron. Mindenkinek idegen ez a dolog, várják mi sül ki belőle. – Itt több ismeretlen van, mint bármelyik egyenletben, amit eddig meg kellett oldanom. Na, mindegy, gyerünk, sehogy még úgysem volt.
Mire idáig jutok a filozofálásban, kiderül, többeknek ismerős már a playback. Erről szól az első történet: a korábbi társulattal és az új emberekkel kapcsolatban érzett ambivalenciáról mesélnek. Aztán fokozatosan enyhül a légkör, jönnek a történetek a helykeresésről, a távolságról, az otthontól való elszakadástól, a Pestre költözött nővérről, az álmokról, a grízes tésztáról, a grízes tésztáról szóló álmokról, egy nagymama szeretetéről és tanításáról. Váltakoznak a technikák: jelenet, folyékony szobor, ambivalencia, narráció stb.
Észre sem vettem és a végére értünk, alig tudok választani, melyik belső konfliktust jelenítsem meg a lezáró tablóban. Eseménydús másfél óra volt, sok mély érzelem került felszínre. Örülök, hogy részt vehettem benne, annak ellenére, hogy az elején legszívesebben elszaladtam volna. És még a banán is finom volt.
Írta: Bálint Lili
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése