valamiféle szánalmat érzek kaparászni a szívem tájékán, - de az is lehet, hogy egy közelgő szívinfarktus első jele. nem is tudom, melyikben reménykedjek inkább.
ülnek itt velem szemben ezek a széksorokra felfűzött gyöngyök, te jó isten nekik még soha senki nem mondta, hogy azok, hogy bennük is megvan minden lehetőség.
… agyak a tartályban…
erre gondolok, mikor rájuk nézek, és látom, hogy ott ülnek a külvilágtól, az élettől elzártan, mert maguk sem hiszik, hogy nekik való, és csak egy okostelefonon tartják vele a kapcsolatot. látom, hogy azt hiszik, tőlünk vesznek el valamit azzal, hogy végig a telefonjukba temetkeznek.
Frászt.
Sajnálom őket, és sajnálom a sajnálatom, de nem tehetek mást, mi csak nézzük egymást, én csak a tükör vagyok, én csak a tükör vagyok. a jó úttörő ahol tud, segít, a jó tükör csak áll, mosolyog, és igyekszik azt visszaadni, amit látni szeretnének.
a rosszal senki nem akar szembesülni. az emberkereskedelmet, a veszélyt, anyát monoklival, apát részegen, magát egyedül, kiszolgáltatva, egy soha el nem fogyó elnyűhetetlen, feleslegesnek ítélt, szekrényszámok alapján kezelt gyerekkupac legalján senki nem akarja látni.
nem állják a tekintetetemet. zavartan feszengenek. kapaszkodnak abba, ami kézzel fogható, a telefonba.
még mindig arra gondolok, hogy bassza meg, ők sosem fogják megtudni. sosem fogják tudni, milyen áprilisban kirobbani a ház ajtaján és arra gondolni, hogy az élet szép. hogy milyen azon zsörtölődni, hogy anyukád hat szendvicset csomagol négy órára.
félnek az élettől. félnek kimenni oda, ahonnan eddig vadidegenek mutattak nekik dolgokat egy néhány colos képernyőn. ebben valahogy különbözünk, én élni szeretnék úgy igazán és táncolni és nevetni és kiabálni. nekik azt dübörgi a lelkem, hogy kapaszkodjatok egymásba, nézzetek fel, mert mindenre a válasz ott van a szemetek előtt, csak nézzetek fel a képernyőről! Itt vagyunk! Lássátok magatokat bennünk!
Írta: Bálint Lili
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése